AULAAVATÓ
Igazgatói köszöntő
(Bogyiszló, 2011. június)
Kedves Vendégeink, Kollégáim, Gyerekek!
Köszönöm mindenkinek, hogy eljött.
A napokban sokan, és az emléktábla szövegének elolvasása után még többen fogják kérdezni tőlünk:
Hogy csináltátok?
A válasz lehet egy rövidke mondat is: Semmi különöset nem tettünk, DOLGOZTUNK!
Az itt jelenlévő bogyiszlói tanítók, tanárok hozták létre munkájukkal, szellemi tőkéjükkel ezt, az általunk csak nyitott aulának elkeresztelt, régen várt építményt.
Nem ez volt az elsődleges cél. Álmunkban sem gondoltuk különösen két évtizeddel ez előtt nem, amióta az itt jelenlévők többsége együtt dolgozik, hogy egyszer aula épül a munkánkból.
A cél, melyet csak csendesen, halkan fogalmaztunk meg az volt, hogy olyan iskolát építsünk fel, ahol jól érzi magát a gyerek, akit bizalommal hoz ide a szülő, illetve legyen olyan munkahelyünk, olyan környezet, olyan szabályok, ahol és amilyen körülmények között lehet dolgozni, közösséget alkotni.
Végeztük a napi feladatokat.
Talán időben felismertük, hogy olyan tartalommal kell megtölteni az iskolát, hogy az mindenki számára otthont adjon, minden Bogyiszlóra született gyermek megkaphassa azt a tudást, ami a további életéhez szükséges.
A munkánk eredményét sokáig csak közvetlen környezetünkben mértük.
Sokféle mutatója van egy iskolának, vannak helyi és országos mérések, összehasonlító adatok, vannak országos és helyi versenyek. Össze lehet hasonlítani a tovább tanulási statisztikát, az eszközellátottságot és sok más adat is rendelkezésre áll.
DE nem ez a legjelentősebb mutató!
Napjainkban a legjelentősebb mutató a tanulólétszám, illetve az az adat, mely megmutatja, hogy a szülők hány százaléka képzeli el gyermeke jövőjét a helyi iskolában.
A Szekszárdi Kistérség 26 települése közül Bogyiszlóról visznek el legkevesebb gyermeket a szülők, jobbára kényszerből más iskolába.
Nagyon megtisztelő és felelősséggel járó bizalom ez.
Milyen egyszerű megállapítás ez, de az itt dolgozók tudják, hogy milyen és mennyi munkával értük ezt el.
2003-ra tehető az az időpont, amikor azt vettük észre, hogy a közoktatás irányítása, az akkori szakmai akarat, fejlesztési irányok sok tekintetben hasonlítanak ahhoz a munkához, célokhoz melyeket mi tűztünk a képzeletbeli zászlónkra.
Erre az időszakra tehetők azok a megkeresések, észrevételek, melyek az akkori tevékenységünk felé irányultak.
Néhány közoktatással foglalkozó szakember ébresztett rá bennünket arra, hogy mások számára is használható értékek azok, melyeket képviselünk.
Ez idő tájt kezdett tért nyerni, az integráció gondolata, melyet napjainkban sokan tévesen használnak, ill. kihasználnak.
Önhittségnek tűnhet, de tény, hogy erre az időre már az itt dolgozó tanárok e tekintetben jelentős gyakorlatra tettek szert, elkezdték csokorba gyűjteni azokat a pedagógiai eljárásokat, melyek a különböző szociális háttérrel rendelkező gyerekek sikeres együttnevelésében értek el.
A kezdetektől tudomásul vettük és érzékenyen reagáltunk arra a valós helyzetre, hogy az itt élő gyermekek, családok nagyon eltérő szociális helyzetből érkeznek.
Vannak gyerekek, szülők, akiknek az az igénye, hogy tehetségüket fejlesszük, sok segítséget kapnak otthonról, környezetükben érték a tanulás és a munka.
Ugyanakkor sokan vannak, akiknek gondot okoz a mindennapi kenyér előteremtése, a gyerekek támogatása.
A feladat tehát adott volt és adott ma is! Olyan iskolára, olyan szakmai munkára van szükség, ahol mindenki megtalálja az előrelépés útját, természetesen akkor, ha ő maga is akarja ezt.
Vannak iskolák, települések, akár a közvetlen környezetünkben is, ahol ezzel a problémával nem tudtak megbirkózni, vagy elkéstek a kezelésével. Bizony nem egy esetben ezek az intézmények, települések önmaguk is hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, melyet szegregációnak nevezünk, hiszen a tehetősebb szülők találnak a közeli városokban nekik megfelelő iskolát. Ezekre az iskolákra, településekre, az elnéptelenedés vár.
Ezekben az időkben, sok csatát vívtunk mi is, sokat kellett beszélni ezekről az elvekről, sokat győzködtük a település vezetőit, de elmondhatom nem hiába, támogatókra találtunk akkor is.
2005-ben indultak azok az Eu-os pályázatok, melyek módszertani megújulást, a gyakorlatközpontú tanítás-tanulást helyezték előtérbe.
Megint időben eszméltünk.
Láttuk, tapasztaltuk, éreztük, hogy ha a gyerekek agyát a végsőkig tömjük adatokkal, tényekkel, az egyre növekvő, megújuló tudományos eredményeket próbáljuk a fejükbe gyömöszölni és nem hangsúlyozzuk a használható tudást, nem hangsúlyozzuk a szövegek megértését, a matematikai – informatikai-idegennyelvi tudás fontosságát, akkor az innét kikerülő gyerekek, hátrányt szenvednek a munkaerő piacon, a kenyérharcban.
Hogy stílusos legyek: Nem a gúla felszínének a képletét kell csak tudni, talán nem is olyan nagy baj, ha nem tudjuk, de annál inkább fontosabb, hogy ki tudjuk számolni, hogy ennek az aulának a festéséhez mennyi anyagra van szükség!
Fontos, hogy tudomásul vegyék a gyerekek, hogy olyan munkahelyek, olyan közösségek várnak rájuk az életben, ahol el kell tudni fogadtatni magukat, el kell tudniuk fogadni a másságot, meg kell találniuk emberekben és önmagukban az értékeket, hiszen ezek az értékek mindannyiunkban ott vannak.
Tudatosítani kell, azt a tényt, hogy a mai fiatalokra, de ránk a középkorosztályra is igaz, hogy az életünk során esetleg több alkalommal is pályát kell módosítani.
Miután gyakorlatot szereztünk az Eu-pályázatok írásából, lebonyolításából, elszámolásából nagy kihívásnak tekintve a feladatot, bevágtunk, és ismét nyertünk.
Három nyáron keresztül az itt dolgozó nevelők többsége újra iskolapadba ült, hogy új módszereket, tanulásszervezési eljárásokat, a megszokottól eltérő tanítási technikákat tanuljon meg, gyakoroljon be.
Meg kellett tanulnunk a modern informatikai eszközök kezelését is.
2008-ra elértük, hogy közel 50 millió forint épült be az iskolába, saját erőnkből, saját tudásunkból.
Nem téglákat, nem ablakcserét, nem fűtéskorszerűsítést, nem akadálymentesítésre nyertünk forrásokat, mert ezekre azok iskolák kaptak támogatást, akik megszüntették a felső tagozatot, megszüntettek évfolyamokat, csatlakoztak a környező város iskolájához, vagy valamilyen iskolaközponthoz.
Mi és a fenntartónk nem akartuk ezt!
Nem egyszer előfordul, ettől hangos a sajtó, hogy felújított, korszerű iskolák néptelenednek el, mert gyerekek nélkül maradnak.
Ez is, azt az évszázados tényt bizonyítja, hogy az iskola a benne dolgozóktól, tanítóktól-tanároktól a gyermekszeretetüktől, a munkájuktól nevezhető iskolának!
2009 et írunk, amikor új lehetőségek jelentek meg ismét előttünk.
Előállt az a helyzet, hogy azok az iskolák, akiknek sikerült mások számára is hasznos, szakemberek által minősített programokat készíteni – a pedagógiai szaknyelv ezeket jó gyakorlatoknak nevezi -, azok értékesíthetik, mások ezekből a minősített programokból vásárolhatnak.
Mi négy ilyen programot dolgoztunk ki, minősíttettünk, és tettük láthatóvá az interneten.
Ezzel az iskola kivitte a piacra, a sok éjszakán, szabadidőben, hétvégeken megalkotott eljárásait, ötleteit.
Piacoztunk!!
Ezekben az időkben sokat eszembe jutott az az emlékkép, mikor hajnalban a bogyiszlói asszonyok vitték – a mások által csak ejtőernyőnek nevezett fehér tarisznyájukban – a megtermelt paprikát, és mindenféle eladnivalót.
Mi sem tettünk másként, mint nagyszüleink, szüleink.
Modern tarisznyánkba – elektronikus adathordozóinkba – paprika helyett – a gyakorlati tudásunkat árultuk.
A mellettem lévő tábla mutatja az eredményt. Az ország 44 települése ismerte meg iskolánkat az elmúlt egy évben. Közel 1000 ember hallgatta az iskola tanárainak, igazgatójának előadásait, bemutatóit. Sokan jöttek el hozzánk és vásároltak a portékánkból és itt hagytak közel 3 millió forintot.
Nem szórtuk el a bevételt!
A falu vezetői tisztelve, becsülve ezt a munkát, lehetővé tették, hogy akaratunk szerint költsük el a bevételt.
A közös döntés az Aula lett!
Kedves vendégeink!
Itt állunk, közel egy évtized fejlesztésének eredménye alatt.
Micsoda érzés!!
Kézzel fogható, bizonyosság, megcsináltuk, megteremtettük az álmunkat.
Még is azt mondom nem ez az igazi érték!
Az érték az, amitől az évek alatt többek lettünk, amit megtanultunk.
Megtanultuk azért, hogy korszerű eszközökkel, módszerekkel eredményesen tanítsuk Bogyiszló ifjúságát.
Az igazi eredmény az, hogy együtt lehetünk ezekben a viharos években, hogy élhető, szép településen, viszonylagos nyugalomban élünk és ide csak szelíd motorosok járnak.
Köszönöm polgármesterünknek, a jelenlegi és a korábbi képviselőknek, a szülői szervezeteknek a támogatását. Bíztak bennünk, engedték, támogatták terveink megvalósítását.
Köszönöm a társaimnak, hogy hittek azokban a víziókban, célokban, amit sok – sok ötlet után magunk elé tűztünk és megvalósítottunk
Köszönöm a munkával töltött hétvégéket, éjszakákat, szüneteket.
Sosem kérdeztetek vissza, hogy ha feladatot kaptatok, nem számított a szűkös határidő, a hétvége. Mindig készen álltatok.
Köszönöm, hogy elviseltétek a tempómat, az akaratosságomat, a makacsságomat, köszönöm a türelmeteket.
Egy mentségem van!
Sosem álltam hátul a csatában, nem vártam el olyat, amit magam sem tudtam, tudok megcsinálni.
Nagyon szerencsés igazgató vagyok, hogy veletek lehetek, hogy a társatok lehetek.
Legyen ez az aula minta, legyen példa arra, hogy van értelme tanulni, küzdeni, az újat keresni.
Van értelme közösségben dolgozni, a közért tenni, keményen dolgozni, becsülni, tisztelni, szeretni!
Hirdesse mindezeket ez az épület, és adjon erőt a további feladatokhoz!
És most, emlékül átadok minden kollégámnak köszönetem és nagyrabecsülésem jeléül egy emléklapot, és egy sajátkészítésű filmet az iskola utóbbi 25 éves történetéről, melyet hamarosan a fau TV is bemutat.
Boda Zoltán
Az alábbi képeken az AULA és az alatta lévő tábla látható.
A RÉGIÓS KIADVÁNY – ról készült fotókon látható Csuhainé Tóth Csilla JAM adaptációs munkája, Sziget György által tervezett, megvalósított jó gyakorlat.
